Hajnali 5 körül érkeztünk meg az
éjszakai busszal Saigonba. Na igen Ho Chi Mihn City (HCMC) előző neve Saigon volt, sokan még ma
is így hívják, sőt a helyi sör neve is ez. Senkit ne tévesszen meg, jó helyen
vagyok csak sok néven fut!
Nagyon fáradt voltam, gondoltam
majd a Hostelben lesz valami lobby ahol kicsit aludhatok. Hát nem volt! És a
recepciós közölte, hogy csak 13:00-kor tudok majd becsekkolni. Ezen
megdöbbentem és kérdeztem tőle, hogy én ezt értem de most itt vagyok előbb nem tudok
mit csinálni, akkor most menjek ki az éjszakába barangolni? Erre megszánt, és
megengedte, hogy letegyem a cuccomat a sarokba és az egyetlen kanapén várjak 8
órán keresztül. Kedves tőle mi?
Dél körül már kellően mérges,
fáradt és hisztis is voltam. Elmentem és úgy döntöttem minden elvemet feladom
és beszaladtam a helyi gyorsétterembe, amit „Lotteria”-nak hívnak. A meki és a
KFC keveréke, mert csirke részeket is lehet kapni meg burgereket is. Őszintén szólva jól esett, és a kedvemen is
segített. 12:45kor közölte a nem túl kedves srác, hogy végre becsekkolhatok.
Ennek megörültem és pakoltam is össze a gépemet. Elkezdett siettetni, hogy
adjam oda az útlevelemet, mondtam neki hogy várjon már egy pillanatot…. Ezt
kellő idegességgel közöltem. Már 8 órája várok, nehogy ezen az 5 percen múljon
már. Na a recepciós csaj is alkotott, becsekkolásnál, már egyből másnapra
akartam foglalni a Cu Chi alagutas túrára. Erre a nő azt mondta, hogy most én
elég fáradt vagyok inkább menjek a szobámba és pihenjek le majd utána. Hogy
miii??????? Mintha ő tenne nekem szívességet… Mi köze a fáradtságomnak ahhoz,
hogy befizessek egy útra a becsekkolásnál???? Ha nem lettem volna ennyire
fáradt több mint 24 óra ébrenlét után, lett volna hozzá pár keresetlen szavam.
Így inkább csak vágtam egy pofát és jobbnak láttam lepihenni.
futurisztikus |
a közelebbi felső az én kapszulám |
Életemben először szálltam meg
kapszula hostelben. A személyzeten kívül, amúgy nagyon tetszett. Végre a sok
sok Hostel után egy kicsit el tudtam szigetelődni, begubóztam a kapszulámba, és
senki sem zavart. Bár drágább volt mint a hálótermes hostelek, de azt mondom
megérte.
Úgy döntöttem lazulós napot
tartok, így csak a közeli sétálós parkos utcához mentem el, útközben élelmet és
vizet szereztem. Hugó barátocskám (vietnámi származású barátocska) azt
tanácsolta kóstoljam meg a che thap cam-ot. Ez egy nagyon érdekes édesség, édes
bab és más hüvelyesek, jelly és édes burgonya volt benne valami szószban és
szerintem kókusz tejjel leüntve sok sok jéggel tálalva. Az íze jobb, mint ahogy
azt leírva gondolná az ember. Nem mondom, hogy gyakran enném, nekem amúgy is
túl édes volt, de Ágnes (kedves barátosném) szerint „gasztronauta” vagyok, hát
akkor ez egy igazi űrutazás volt most. Ezek után valami sósra vágytam és végre
kipróbáltam azt a sós palacsitához hasonló vietnámi cuccot amit már Dalat-ban
is láttam. Ott 20 000 dongért adták, itt viszont 10 000-ért aminek
nagyon örültem mert az előttem lévő vietnámi is ennyit fizetett, ez nagy
ritkaság, hogy a külfölditől nem kérnek többet.
che thap cam |
A sós vietnami palacsintám |
Nem hittem volna, de itt is
megjelentek az angolt tanulni vágyó egyetemisták. Nagyon kis aranyosak voltak
megint csak, és 2 órán keresztül beszélgettünk. Adtak tanácsot merre menjek
még, mit nézzek meg és hogy vigyázzak nagyon a zebrán való átkelésnél. Nem
véletlenül tanácsolták az utóbbit, mert Hanoi semmi volt a Saigoni
közlekedéshez képest.
Saigon |
Alapvető különbségek vannak a két
város között. Én ezt a történelmükre vezetném vissza. Hanoi sokkal
barátságosabb, és sokkal otthonosabban éreztem magam ott. Saigon hatalmas
város, inkább nyugatiasabb és az emberek mindig rohannak. Itt láttam először
mekit Vietnámban. És ami igaz az igaz, Hanoiban sokkal jobbakat lehet enni,
több a specialitásuk, és a kávé ott sokkal jobb. Valahogy nekem ez a Saigon nem
nyerte el a tetszésemet. Bár nem azt mondom adnék még neki esélyt, hiszen
Szingapúrral is ez volt. Ha valaki Vietnámba jönne feltétlenül először Hanoi-al
kezdje!
Cu Chi bejárata elvileg ilyen titkos volt |
Másnap reggel 8kor indultunk a Cu
Chi alagutakhoz. Őszintén szólva nagyot csalódtam az útban. Fél napos volt
csak, de az egész egy nagy rohanás volt. Tumultus mindenhol, amit én nagyon nem
szeretek. Az egyetlen jó dolog benne az volt, hogy megtudtam sok mindent az
alagút rendszerről. A vietnámi háborúk alatt az emberek ide menekültek.
Egyedülálló ez a rendszer, 3 szintes, és kézzel ásták ki, volt, hogy csak
kanállal. Meg van oldva a szellőzése, a mellékhelység ürítése, nagyon profi
munka. Elgondolkodtam milyen lehetett ezekben élni évtizedeken keresztül. Nem
irigylem őket, olyan picik az alagutak, hogy őszinte leszek, nem mertem
bemenni. Guggolva kellett volna végig menni, és nekem már a francia katakombák
is félelmetesek voltak belülről. Igen tudom, ezért mentem oda, és biztos nagyon
„gáz” vagyok. Az hozzá tartozik a dologhoz, hogy egyedül vagyok, így a
biztonság érzetem nem olyan, mint otthon. Sok mindent kipróbálnék és
megcsinálnék otthon, amit ebben a helyzetben inkább nem teszek meg. Bár sokan
mondják, hogy bátor vagyok, hogy itt vagyok, és így utazom, de az igazsághoz az
is hozzá tartozik, hogy néha azért félek. Azt is be kell vallanom, hogy amikor
új városba érkezem ahol még sosem jártam, nehéz először kilépnem a hostelből az
ismeretlenbe. Persze pár óra után már otthonosan mozgok, és minél messzebb merészkedem,
annál inkább kiismerem magam. Most biztos mindenki csalódott, még se vagyok
olyan „menő”.
Ezeket a papucsokat fordítva hordták becsapás képpen |
Az alagutak után esti városnézés
volt a terv. Sok rosszat hallottam Saigonról, hogy akár egy gyors robogós
levágja rólam a táskámat, meg hogy a kezemből kikapják a telefont. Mindenki óva
intett, és folyton azt mondogatták a szingapúri fiúk, hogy vigyázzak, mert ez
nem Szingapúr. Most hogy itt ülök a reptéren, és valószínűleg már nem történhet
meg a baj, azt kell, hogy mondjam, én nem éreztem ezt a veszélyt. Nem tudom,
hogy ez annak köszönhető, hogy a szokottnál is jobban vigyáztam, vagy hogy
szerencsém volt, de én nem is láttam ilyet. Pedig csak a telefonommal fotóztam!
Azt már megtanultam, hogy sokszor az élethez egy nagy adag szerencse kell, mert
a baj mindig megtörténhet.
Esti városnézés eredménye |
Az esti városnézés nagyon jó
volt, gyönyörű kivilágítva Saigon. Persze most is megtaláltak a kis
egyetemisták, ők voltak az elsők akik elég jól beszéltek angolul. Valamiért itt
mindenki annyit tud Magyarországról, hogy a híres rózsák. Tudja valaki, hogy
milyen rózsákról vagyunk mi híresek? Először megdöbbentem, de mikor már a 10.
ember mondta, rájuk hagytam.
valami nagy gép a háborúból |
Az utolsó napomat a Háborús
Múzeumban töltöttem. Nagyon sok harci eszközt, gépeket, fegyvereket, repülőket
tankokat láttam, de ami igazán tetszett azok a képek voltak. A kiállítás maga
nem nagy szám, viszont nagyon elgondolkodtató. Legalább is rám ilyen hatással
volt. Keveset tudok a vietnámi háborúról, viszont már gimnáziumban találkoztam
vele. Nem történelem órán, ott sose hallottam erről, csak említésszerűen, hanem
kémia órán. Azt hiszem elmondhatom, hogy egy nagyszerű ember a volt kémia
tanárunk, aki mindig többet akart átadni nekünk puszta vegyületeknél és
képleteknél.
Kim Phuc égve szalad |
Mikor az atombombához értünk ő nem szimplán kémiai oldalról
közelítette meg hanem mutatott egy képet. Talán mindenki számára ismerős lehet
Kim Phuc története. A kislányé, aki meztelenül rohan és közben ég a teste. Ez
bennem hatalmas nyomot hagyott, és azóta is ezzel kötöm össze a történteket.
Több interjúját is meghallgattam, a most már idősödő hölgynek, és mindig azt
mondta „nem haragszom, megbocsátottam”. Én azt tapasztalom az egész ország
megbocsátott. Persze itt a csúnya amerikaiak jöttek és dúltak fel mindent, nem
feltétlenül ilyen fekete fehér a dolog, de az biztos, hogy nagyon megszenvedte
az ország a több éves háborút. Ami a nagyszerű, hogy talpra álltak, semmi nyom
nem utal a nagy pusztításra. Amit eltanulhatnánk tőlük az, az összetartás, az
hogy együtt akarnak haladni. Ez nagyon jól látszik abban is hogy nem
hibáztatják az angol tanáraikat hogy nem beszélnek órákon, se nem mérgelődnek
hogy drága egy nyelvtanfolyam, hanem önállóan magukért és a jövőjükért elmennek
minden második este és turistákkal beszélnek. Nem tudom, hogy hogyan jöttek rá
arra, hogy maguk miatt kell tanulni, de rájöttek, és igyekeznek. Tisztelem
őket, mert nem lehetett könnyű, de azt hiszem vissza jövök 10 év múlva csak
hogy lássam hová jutottak, mert biztos vagyok benne, hogy teljesen más lesz
mint most.
Mi is tiltakoztunk a vietnemi háború ellen! Én ezt nem is tudtam... |
Azon tűnődtem vajon miért
háborúzunk annak ellenére, hogy folyamatosan emlékeztetjük magunkat a háborúk
borzalmaira? Én csak azt remélem, hogy nem kell az én életemben ezt megélnem.
A kiállítás legemlékezetesebb
része nem csak a Kim Phuc kép, hanem Cápa Robi (ismertebb nevén Robert Capa)
képei voltak. Még otthon elmentem a kiállítására, ahol a színes háborús képei
voltak kiállítva. Már akkor tudtam, hogy Vietnamba jövök így nagy figyelmet
szenteltem ennek a résznek. Sajnos ő éppen egy akna miatt vesztette életét itt
Vietnámban. Találtam egy párbeszédet a kiállításon, a lényege az hogy amikor
meghalt, egy kis vietnámi azt mondja „ez egy fájdalmas útja az amerikaiaknak
hogy tanuljanak a történtekből”. Állítólag ő volt az első civil aki életét
vesztette a háborúban.
Cápa Robi |
Búcsúzás képen pár furcsa dolog
a vietnamiakkal kapcsolatban:
1. a
zsebkendő ismeretlen fogalom, ezerrel megy a szipogás, a krákogás és a köpködés
2. az
a bizonyos zokni-papucs, végre lencsevégre kaptam egy ilyen egy ujjas zoknit,
csak hogy értsétek miről beszélek
az a bizonyos testszínű egy ujjas zokni és a magas talpú papucs, örök kérdés marad számomra |
3. mindenki
hangosan rág, és csámcsog, de tényleg! Biztos van valami kulturális háttere, de
erre még nem jöttem rá hogy mi az
4. Ha
Saigon akkor ez a neved ha turista vagy: „hello you motobike you”, eltöprengtem
hogy felveszem második név ként a motobike-ot, jól hangzana Szabó Csilla
Motobike (You)
Vietnam egy gasztronómiai utazás
volt számomra, amit nagyon élveztem, hiányozni fognak az ételek. Most az utolsó
állomásom következik, méghozzá Bali.
Mindenféle:
Cu Chi alagutakat nők őrizték |
Ilyen tömegen kellett átverekednem magam délután 6 körül |
Bitexco Financal Tower |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése