Asia Trip: Vietnam 5. ~Ho Chi Mihn City / HCMC / Saigon

Hajnali 5 körül érkeztünk meg az éjszakai busszal Saigonba. Na igen Ho Chi Mihn City (HCMC) előző neve Saigon volt, sokan még ma is így hívják, sőt a helyi sör neve is ez. Senkit ne tévesszen meg, jó helyen vagyok csak sok néven fut!

Nagyon fáradt voltam, gondoltam majd a Hostelben lesz valami lobby ahol kicsit aludhatok. Hát nem volt! És a recepciós közölte, hogy csak 13:00-kor tudok majd becsekkolni. Ezen megdöbbentem és kérdeztem tőle, hogy én ezt értem de most itt vagyok előbb nem tudok mit csinálni, akkor most menjek ki az éjszakába barangolni? Erre megszánt, és megengedte, hogy letegyem a cuccomat a sarokba és az egyetlen kanapén várjak 8 órán keresztül. Kedves tőle mi?

Dél körül már kellően mérges, fáradt és hisztis is voltam. Elmentem és úgy döntöttem minden elvemet feladom és beszaladtam a helyi gyorsétterembe, amit „Lotteria”-nak hívnak. A meki és a KFC keveréke, mert csirke részeket is lehet kapni meg burgereket is. Őszintén szólva jól esett, és a kedvemen is segített. 12:45kor közölte a nem túl kedves srác, hogy végre becsekkolhatok. Ennek megörültem és pakoltam is össze a gépemet. Elkezdett siettetni, hogy adjam oda az útlevelemet, mondtam neki hogy várjon már egy pillanatot…. Ezt kellő idegességgel közöltem. Már 8 órája várok, nehogy ezen az 5 percen múljon már. Na a recepciós csaj is alkotott, becsekkolásnál, már egyből másnapra akartam foglalni a Cu Chi alagutas túrára. Erre a nő azt mondta, hogy most én elég fáradt vagyok inkább menjek a szobámba és pihenjek le majd utána. Hogy miii??????? Mintha ő tenne nekem szívességet… Mi köze a fáradtságomnak ahhoz, hogy befizessek egy útra a becsekkolásnál???? Ha nem lettem volna ennyire fáradt több mint 24 óra ébrenlét után, lett volna hozzá pár keresetlen szavam. Így inkább csak vágtam egy pofát és jobbnak láttam lepihenni.

futurisztikus

a közelebbi felső az én kapszulám

Életemben először szálltam meg kapszula hostelben. A személyzeten kívül, amúgy nagyon tetszett. Végre a sok sok Hostel után egy kicsit el tudtam szigetelődni, begubóztam a kapszulámba, és senki sem zavart. Bár drágább volt mint a hálótermes hostelek, de azt mondom megérte.

Úgy döntöttem lazulós napot tartok, így csak a közeli sétálós parkos utcához mentem el, útközben élelmet és vizet szereztem. Hugó barátocskám (vietnámi származású barátocska) azt tanácsolta kóstoljam meg a che thap cam-ot. Ez egy nagyon érdekes édesség, édes bab és más hüvelyesek, jelly és édes burgonya volt benne valami szószban és szerintem kókusz tejjel leüntve sok sok jéggel tálalva. Az íze jobb, mint ahogy azt leírva gondolná az ember. Nem mondom, hogy gyakran enném, nekem amúgy is túl édes volt, de Ágnes (kedves barátosném) szerint „gasztronauta” vagyok, hát akkor ez egy igazi űrutazás volt most. Ezek után valami sósra vágytam és végre kipróbáltam azt a sós palacsitához hasonló vietnámi cuccot amit már Dalat-ban is láttam. Ott 20 000 dongért adták, itt viszont 10 000-ért aminek nagyon örültem mert az előttem lévő vietnámi is ennyit fizetett, ez nagy ritkaság, hogy a külfölditől nem kérnek többet.

che thap cam

A sós vietnami palacsintám

Nem hittem volna, de itt is megjelentek az angolt tanulni vágyó egyetemisták. Nagyon kis aranyosak voltak megint csak, és 2 órán keresztül beszélgettünk. Adtak tanácsot merre menjek még, mit nézzek meg és hogy vigyázzak nagyon a zebrán való átkelésnél. Nem véletlenül tanácsolták az utóbbit, mert Hanoi semmi volt a Saigoni közlekedéshez képest.

Saigon

Alapvető különbségek vannak a két város között. Én ezt a történelmükre vezetném vissza. Hanoi sokkal barátságosabb, és sokkal otthonosabban éreztem magam ott. Saigon hatalmas város, inkább nyugatiasabb és az emberek mindig rohannak. Itt láttam először mekit Vietnámban. És ami igaz az igaz, Hanoiban sokkal jobbakat lehet enni, több a specialitásuk, és a kávé ott sokkal jobb. Valahogy nekem ez a Saigon nem nyerte el a tetszésemet. Bár nem azt mondom adnék még neki esélyt, hiszen Szingapúrral is ez volt. Ha valaki Vietnámba jönne feltétlenül először Hanoi-al kezdje!

Cu Chi bejárata elvileg ilyen titkos volt

Másnap reggel 8kor indultunk a Cu Chi alagutakhoz. Őszintén szólva nagyot csalódtam az útban. Fél napos volt csak, de az egész egy nagy rohanás volt. Tumultus mindenhol, amit én nagyon nem szeretek. Az egyetlen jó dolog benne az volt, hogy megtudtam sok mindent az alagút rendszerről. A vietnámi háborúk alatt az emberek ide menekültek. Egyedülálló ez a rendszer, 3 szintes, és kézzel ásták ki, volt, hogy csak kanállal. Meg van oldva a szellőzése, a mellékhelység ürítése, nagyon profi munka. Elgondolkodtam milyen lehetett ezekben élni évtizedeken keresztül. Nem irigylem őket, olyan picik az alagutak, hogy őszinte leszek, nem mertem bemenni. Guggolva kellett volna végig menni, és nekem már a francia katakombák is félelmetesek voltak belülről. Igen tudom, ezért mentem oda, és biztos nagyon „gáz” vagyok. Az hozzá tartozik a dologhoz, hogy egyedül vagyok, így a biztonság érzetem nem olyan, mint otthon. Sok mindent kipróbálnék és megcsinálnék otthon, amit ebben a helyzetben inkább nem teszek meg. Bár sokan mondják, hogy bátor vagyok, hogy itt vagyok, és így utazom, de az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy néha azért félek. Azt is be kell vallanom, hogy amikor új városba érkezem ahol még sosem jártam, nehéz először kilépnem a hostelből az ismeretlenbe. Persze pár óra után már otthonosan mozgok, és minél messzebb merészkedem, annál inkább kiismerem magam. Most biztos mindenki csalódott, még se vagyok olyan „menő”.

Ezeket a papucsokat fordítva hordták becsapás képpen

Az alagutak után esti városnézés volt a terv. Sok rosszat hallottam Saigonról, hogy akár egy gyors robogós levágja rólam a táskámat, meg hogy a kezemből kikapják a telefont. Mindenki óva intett, és folyton azt mondogatták a szingapúri fiúk, hogy vigyázzak, mert ez nem Szingapúr. Most hogy itt ülök a reptéren, és valószínűleg már nem történhet meg a baj, azt kell, hogy mondjam, én nem éreztem ezt a veszélyt. Nem tudom, hogy ez annak köszönhető, hogy a szokottnál is jobban vigyáztam, vagy hogy szerencsém volt, de én nem is láttam ilyet. Pedig csak a telefonommal fotóztam! Azt már megtanultam, hogy sokszor az élethez egy nagy adag szerencse kell, mert a baj mindig megtörténhet.

Esti városnézés eredménye

Az esti városnézés nagyon jó volt, gyönyörű kivilágítva Saigon. Persze most is megtaláltak a kis egyetemisták, ők voltak az elsők akik elég jól beszéltek angolul. Valamiért itt mindenki annyit tud Magyarországról, hogy a híres rózsák. Tudja valaki, hogy milyen rózsákról vagyunk mi híresek? Először megdöbbentem, de mikor már a 10. ember mondta, rájuk hagytam.

valami nagy gép a háborúból

Az utolsó napomat a Háborús Múzeumban töltöttem. Nagyon sok harci eszközt, gépeket, fegyvereket, repülőket tankokat láttam, de ami igazán tetszett azok a képek voltak. A kiállítás maga nem nagy szám, viszont nagyon elgondolkodtató. Legalább is rám ilyen hatással volt. Keveset tudok a vietnámi háborúról, viszont már gimnáziumban találkoztam vele. Nem történelem órán, ott sose hallottam erről, csak említésszerűen, hanem kémia órán. Azt hiszem elmondhatom, hogy egy nagyszerű ember a volt kémia tanárunk, aki mindig többet akart átadni nekünk puszta vegyületeknél és képleteknél.

Kim Phuc égve szalad

Mikor az atombombához értünk ő nem szimplán kémiai oldalról közelítette meg hanem mutatott egy képet. Talán mindenki számára ismerős lehet Kim Phuc története. A kislányé, aki meztelenül rohan és közben ég a teste. Ez bennem hatalmas nyomot hagyott, és azóta is ezzel kötöm össze a történteket. Több interjúját is meghallgattam, a most már idősödő hölgynek, és mindig azt mondta „nem haragszom, megbocsátottam”. Én azt tapasztalom az egész ország megbocsátott. Persze itt a csúnya amerikaiak jöttek és dúltak fel mindent, nem feltétlenül ilyen fekete fehér a dolog, de az biztos, hogy nagyon megszenvedte az ország a több éves háborút. Ami a nagyszerű, hogy talpra álltak, semmi nyom nem utal a nagy pusztításra. Amit eltanulhatnánk tőlük az, az összetartás, az hogy együtt akarnak haladni. Ez nagyon jól látszik abban is hogy nem hibáztatják az angol tanáraikat hogy nem beszélnek órákon, se nem mérgelődnek hogy drága egy nyelvtanfolyam, hanem önállóan magukért és a jövőjükért elmennek minden második este és turistákkal beszélnek. Nem tudom, hogy hogyan jöttek rá arra, hogy maguk miatt kell tanulni, de rájöttek, és igyekeznek. Tisztelem őket, mert nem lehetett könnyű, de azt hiszem vissza jövök 10 év múlva csak hogy lássam hová jutottak, mert biztos vagyok benne, hogy teljesen más lesz mint most.

Mi is tiltakoztunk a vietnemi háború ellen! Én ezt nem is tudtam...

Azon tűnődtem vajon miért háborúzunk annak ellenére, hogy folyamatosan emlékeztetjük magunkat a háborúk borzalmaira? Én csak azt remélem, hogy nem kell az én életemben ezt megélnem.

A kiállítás legemlékezetesebb része nem csak a Kim Phuc kép, hanem Cápa Robi (ismertebb nevén Robert Capa) képei voltak. Még otthon elmentem a kiállítására, ahol a színes háborús képei voltak kiállítva. Már akkor tudtam, hogy Vietnamba jövök így nagy figyelmet szenteltem ennek a résznek. Sajnos ő éppen egy akna miatt vesztette életét itt Vietnámban. Találtam egy párbeszédet a kiállításon, a lényege az hogy amikor meghalt, egy kis vietnámi azt mondja „ez egy fájdalmas útja az amerikaiaknak hogy tanuljanak a történtekből”. Állítólag ő volt az első civil aki életét vesztette a háborúban.

Cápa Robi

Búcsúzás képen pár furcsa dolog a vietnamiakkal kapcsolatban:

1. a zsebkendő ismeretlen fogalom, ezerrel megy a szipogás, a krákogás és a köpködés

2. az a bizonyos zokni-papucs, végre lencsevégre kaptam egy ilyen egy ujjas zoknit, csak hogy értsétek miről beszélek

az a bizonyos testszínű egy ujjas zokni és a magas talpú papucs, örök kérdés marad számomra

3. mindenki hangosan rág, és csámcsog, de tényleg! Biztos van valami kulturális háttere, de erre még nem jöttem rá hogy mi az

4. Ha Saigon akkor ez a neved ha turista vagy: „hello you motobike you”, eltöprengtem hogy felveszem második név ként a motobike-ot, jól hangzana Szabó Csilla Motobike (You)

Vietnam egy gasztronómiai utazás volt számomra, amit nagyon élveztem, hiányozni fognak az ételek. Most az utolsó állomásom következik, méghozzá Bali.

Mindenféle: