Bali 2.

Tegnap este sikeresen lealkudtam Nyoman-al 225 000 rúpiára a mai túrámat. Nem tudom mennyi lett volna az árfolyam, de megnéztem a hasonló túrákat kínáló utazásszervező standoknál és ennél drágábbért adták, bár az busszal lett volna és valószínűleg jobban szervezett is lett volna. Így viszont én mondtam meg mit szeretnék látni és mennyi időt töltenék el ott, és én szabtam meg a tempót is.

11-kor indultunk, előtte még elugrottam a ruháimmal a mosodába majd elindultam élelmet keresni. Nagyon mérges voltam, mert minden csak 10kor nyitott itt a környéken, én kellő képen messze vagyok a turista utcától, ahol sokkal több reggeliző hely áll rendelkezésre. A turistáktól való távolságnak megvan az előnye és a hátránya is, reggel éhesen inkább csak a hátrányát éreztem. Miután 15 perc sétálás után se találtam semmit, elhatároztam beugrom az indomaret-ba. Hasonló, mint a 7eleven, találtam is kedvemre való indonéz rizst reggelire. Indonézia éles váltás Vietnámhoz képest, itt nem nagyon esznek levest és tésztát, inkább csak rizst mindenféle curry-vel és satay csirkével, emellett nem pálcával esznek, hanem villával és kanállal. Először nagyon furcsa volt hogy a helyi étkezdékben nem találtam kést, de már megszoktam, itt nem probléma a kézzel evés. Itt minden elég fűszeres, még az is amiről nem gondolná az ember. Az ételekben leginkább az édes-csípős kombináció dominál. Szerencsére egész jól bírom a csípős ízeket, ami nagy előny itt.  A rizs nagyon jó reggelire, tényleg sokáig telít, és későn éhezik meg tőle az ember.

Szent forrásban mártózó turisták

Nyoman egyik ismerőse volt ma a motorosom, először a Szent forrás templomához mentünk. A Balinéz templomokban nem elég hogy a lábad és a vállad fedve legyen, itt a fiúknak és a lányoknak is kötelező a sarong (szárong) viselete. Ez egy óriási színes kendő, amit magad köré tekersz, és egy szalaggal átkötöd. Nyoman tegnap óta ezt viseli az ünnepségek miatt, és ehhez a férfiaknak még egy fejfedőjük is van. Sokan járnak a mindennapokban is ilyen ruhában, főleg az idősebbek.

Érdekes módon a nyugati turisták is megmártóztak a szent forrásban. Nekem ez nagyon furcsa volt, én úgy érzem, hogy tiszteletben tartom a vallásokat, éppen ezért nem pártolom azt, hogy nem hívők csupán turistáskodásból a szent forrásban pózoljanak egy kép kedvéért. Lehet, túl konzervatív vagyok, de én nem örülnék ha valaki csupán azért jönne be egy misére hogy megkóstolja a misebort és egyen egy ostyát. Persze lehet félreértem a szituációt, és ez nem ennyire spirituális dolog errefelé.

kölcsön sarongom

Ezen hamar túltettem magamat, és gyönyörködtem a tájban és a templomban. Miközben éppen gondolataimba mélyedtem megállított egy csapat ázsiai turista, hogy nem e fotózkodnék velük, mind az ötűkkel, egyesével kellett fényképezkednem, nagyon aranyosak voltak. Egyszer megnézném mit kezdenek az ilyen random emberes képeikkel, mit mesélnek otthon, hogy miért pózolnok egy európai emberrel? Jó én beszélek, én meg ételeket fotózok, amiért Kambodzsában megmosolyogtak a helyiek… kinek ez kinek az, az egzotikus!

ezeket kóstoltam a "kopi plantation"-ön

Következő állomásunk egy „kopi plantation” volt. Először nem értettem mit ért Nyoman kopi alatt, sokszor elmondta nyomatékosan, mikor már harmadszorra se értettem, csak bólogattam. Aztán rájöttem, hogy ez náluk a „coffee”-t jelenti. Gondolom a két szó nagyon hasonló, így úgy döntöttek majd a turisták úgyis megértik indonézül is. Ez a kis családi „kopi” farm volt, ahol mást is termesztettek, kakaó babot, fűszereket és kopi luwak-ot. Ez utóbbi az a bizonyos „civet” (magyarul: cibet macska”) állat által megemésztett és kiürített kávé. Állítólag a legfinomabb kávé a világon. Meg is lehetett kóstolni 50 000 rúpiáért. Fontolóra vettem, de azt kell hogy mondjam, itt folyton befürödtem eddig a kávékkal, ez a vietnámi nagyon magasra tette a mércét. 12 pohárka kóstolót kaptam minden teából kávéból és kakaóból amit megvásárolhattam a farm boltjában. Kicsit kellemetlenül éreztem magamat, mert végig kóstoltam mindegyiket, és utána semmit se vettem. Nem tudom ilyenkor mi az illendő mi nem, de a minősége a termékeknek egyáltalán nem győzött meg.

Batur vulkán

Folytattuk utunkat felfelé a hegyekbe, ahol a gyönyörű Ulun Danu Batur templomot látogattuk meg. Ez az egyik legfontosabb temploma Balinak. Csodaszép környezetben fekszik, a templomtól el lehet látni a Batur vulkánig, és egy gyönyörű tóhoz is. 35 000 rúpiáért vettem meg a belépőjegyet, amihez elvileg egy ingyen ital is járt volna. A hölgy kedvesen beinvitált és elkezdte ajánlgatni a sarong-at mert ugye az kötelező viselet, gyorsan előkaptam a sajátomat, nehogy megvetessen velem egyet. Kedvesen felkötötte nekem, gondoltam végre megkapom a teámat, erre megpróbált rávenni hogy ha sarongot nem is veszek de a szalagot muszáj megvennem, mert anélkül nem mehetek be a templomba. Ennél a pontnál annyira felidegesítettem magamat, nem értettem hogy ezt komolyan el akarja-e hitetni velem, mondtam neki, hogy láttam más turistákat és rajtuk nem volt a szalag. Azt mondta igen a nagy templomba nem kell de ide kell. Na erre leszedtem magamról a szalagot, és a tea sem érdekelt már, kiviharzottam a helyről a nagy templom felé. Azon morfondíroztam most tényleg ennyire hülyének néz? Aztán az is eszembe jutott, hogy lehet tényleg kell az a szalag, és lehet túl reagálta, viszont belépve a templomba senkin se láttam, így hamar megdicsértem magamat, hogy nem engedtem átveretni magamat.

Ulun Danu Batur

Észre vettem már sajnos, hogy csak azért mert egyedül vagyok és nő vagyok, sokan azt hiszik könnyen átverhetnek, ezért sokkal jobban oda kell figyelnem.

A kalandos reggeli keresés és az utóbbi incidens elvette a kedvemet a nap további részétől. Nagyon csalódott voltam, nem ezt vártam Balitól. Lehet ez a baj, túl sokat vártam, valami fantasztikusat, valami utánozhatatlant, és most csak azt éreztem, hogy semmi sem megy zökkenőmentesen. Nehéz eljutnom A-ból B-be, mindenki több pénzt kér azért mert „egyedül” vagyok.

Rizsteraszok

Már kedvetlenül, és fáradtan érkeztünk az utolsó állomáshoz, a rizsteraszokhoz. Itt a turizmus mellett a földművelés a legfontosabb anyagi forrás. Bali időjárási adottságai lehetővé teszik, hogy gyümölcsöt, fűszereket, kávét és rizst termesszenek.

a jól megérdemelt balinéz ebédem

15:00 körül értünk vissza a szállásra, úgy döntöttem bérlek egy biciklit és séta helyett bebiciklizem a turista központba. Azt kell hogy mondjam most vettem csak igazán észre hogy Bali nem éppen sík terep. Úgy éreztem a nagy sportolás után megérdemlek egy kis kényeztetést, és beültem egy étterembe egy Balinéz vacsira ami mellé gyümölcs turmix és arak dukált. Egy blogon olvastam, hogy ha Balin jár az ember feltétlen ki kell próbálni a helyi kókuszból készült tömény alkoholt. Én az „arak madu”-t választottam, ami arak alap lime és méz keveréke. Nagyon erős és nagyon finom volt. Egyedül üldögélve elkezdtem utána nézni mit is iszom, hirtelen rábukkantam rémisztő sztorikra az arakot illetően. Olyanokat írtak, hogy sokan meghaltak arak mérgezésben, ezért nem ajánlatos háztájit próbálni, de volt hogy egy ausztrál nő egy bárban vett arak-tól halt meg. Ekkor már éppen megittam az egészet és kezdtem aggódni, mert már nem emlékeztem mit is kell tenni metanol mérgezés esetén. Igaz egy bárban ittam, nem egy üveggel csak épp kóstolóval. Azért haza érkezve megkérdeztem Nyoman-t mennyi esélyt lát arra, hogy olyat ittam, ami mérgező. Persze kinevetett és megkérdezte hol ittam, és mennyit, mondta, hogy nincs semmi gond ne aggódjak ha nem furcsa helyen vettem feltűnően sokat olcsón akkor ennyitől nem lehet bajom. Remélem! A biztonság kedvéért apukámnak és Bettinek is előadtam, hogy lehet a holnapot nem élem meg, vagy ha meg is élem tuti megvakulok. Igen fő az optimizmus!

Az a bizonyos Arak

Miután lepergett előttem az életem, és már eltemettem magamat a kis pohárka arak miatt, azért úgy döntöttem ha túl élem mégis csak befizetek egy Balinéz főzőkurzusra, és nem mellesleg a Gili Air-re menő hajocskámra is kellett jegyet szereznem. Végig kérdeztem többet is és elszomorító árajánlatokat adtak, én csak 200 000 rúpiára gondoltam, de mindenki 350 000 rúpiáért árulta azzal az indokkal hogy : „you know you are alone” . Mit ne mondjak nem tett jót a hangulatomnak, de nem adtam fel! Végre megtaláltam egy helyet ahol úgy éreztem alkudó képes az emberke, de miután azt mondta kacér mosollyal hogy „you have a beautiful shape” úgy gondoltam odébb állok, azt hiszem itt elég jó árat tudtam volna kialkudni. Na igen ez az egyik előnye annak hogy egyedül vagyok és nő vagyok, emiatt a férfiak sokkal segítőkészebbek és megalkuvóak. Szerencsére találtam egy kedves srácot, aki annak ellenére, hogy csak egyedül vagyok 275 000 rúpiáért elvisz holnap a főzőkurzusra és még 775 000 rúpiáért egy oda vissza speed boat jegyet is tudtam venni. Ezt én jó árnak tartom, mert benne vannak a hajó jegyek és a transzfer a hoteltől a hajóig, illetve visszafelé pedig a hajótól Kutáig.

Dyo már járt Balin, és mivel indonéz megkérdeztem tőle, hogy szerinte mennyibe fog kerülni átjutnom Gili Air-re, ő nekem kétszer ennyit mondott. Ki tudja lehet ennél olcsóbbért is kaphattam volna? Egy valamit már megtanultam, minden attól függ neked mennyit ér. Nekem ennyit megért!

Nem sikerültek túl jól a képek úgyhogy bocsi nem adják vissza az igazi szépséget:

reggeli rizsem

ezekkel van tele minden szentély, szerintem ezek áldozatok az isteneknek

a szent forrás környéke

szent forrás

szent forrás

cibet macska

kávé feldolgozás folyamata

fűszerek a farmról

Ilyen sok fincsiség terem itt

Batur környéke

Ulu Danau Batur templom

Egy szelfi, itt senki nem tudott segíteni, megtaláltam a legeldugottabb részt

kilátás

Ulu Danu Batur

szintén

Szintén

még egy kis rizsterasz

Bali 1.

Hosszú repülő útnak néztem elébe. Saigonból előbb Szingapúrba repültem, majd 4 óra várakozás után Balira. Sajnos bekövetkezett az amitől egész úton tartottam, migrénes rohamom lett leszálláskor. Azt hiszem rájöttem mi okozhatta, ezen a napon nagyon sok gyors kaját ettem, vagyis csak 2szer egyszer a Mekiben aztán pedig KFC és ezekhez kólát ittam emellé pedig a nem alvás is rátett.

Az volt a szerencsém, hogy éppen Annamari szállodájába Nusa Dua-ra mentem először és csak aztán Ubudba. Annamari most egy gyönyörű Resort-ba kapott szállást, ahol gyorsan le is dőltem aludni egyet. Viszonylag hamar túlestem az egészen, ezt azt hiszem a Tiger Balm-nek köszönhettem. Még Bangkokban Bo barátnőm a lelkemre kötötte, hogy feltétlen ruházzak be egy ilyenre, mert jó a csípésekre, sebekre, kelésekre és a fejfájásra is. Összesen 1 USD-be került és még Kambodzsába szereztem be. Egyik reggel mikor fájós fejjel ébredtem kipróbáltam és tényleg hatott! Most a migrén alatt is bekentem azokat a részeket, amik fájtak és a gyomromnál is. Tényleg sokkal jobb volt, nem múlt el egyből, de sokat csökkentett a rohamon. Azt hiszem ebből veszek még többet! A Tiger Balm  egyébként egy egyszerű gyógynövényes krém, nem tudom mi lehet benne, de tényleg hatékony.

kilátás a szállodából

a szálloda kertje

A szálloda csodaszép volt, szép homokos tengerparton volt, és gyönyörűen rendezett kertje volt. Egy gyors ebéd után, (ami szégyenszemre egy pizza volt, csak ezt bírtam megenni a roham után) az egész délutánt pihenéssel töltöttük. Amin meglepődtünk, hogy nincsen meleg, sőt délután felé hűvös van, hosszú nadrág is kell. Nekem sajnos a tenger is túl hideg, így túl sokat nem fürödtünk benne. Este sajnos el kellett válnunk, Annamarinak este ment a gépe én pedig mentem át Ubudba ami egy 1,5 órás út volt. 

Gondoltam, ha már ennyi időt kell eltöltenem egy kocsiban a sofőrrel akkor megpróbálom hasznosan eltölteni és megismerni az ittenieket. A sofőröm nevére nem emlékszem sajnos, viszont azt tudom, hogy 33 éves és hajadon volt. Furcsálltam is, azt hittem itt az a szokás, hogy korán házasodnak az emberek, főleg, hogy ő már 10 éve dolgozik sofőrként. Azt mondta nem nagyon van szabadnapja, így nem is tudna ismerkedni, és így elég nehéz megházasodni. Ezt észrevettem már, hogy Ázsiában tényleg nagyon sokat dolgoznak az emberek, ritka az hogy 2 szabadnapjuk legyen, ha esetleg lehetne is akkor inkább valami mellékest csinálnak, hogy jobb életet tudjanak biztosítani a szülők a gyerekeiknek. Azt is megtudtam, hogy itt 100 USD-be kerül általános iskolába járatni egy gyereket, azt sajnos nem tudtam meg hogy ezt milyen gyakran kell befizetni, de azért ez elég sok az itteni viszonyokhoz képest. Azt mondta a sofőr, hogy minden család megpróbálja ezt összekuporgatni. Itt a családok sokkal összetartóbbak, mint nyugaton. Először ugye a szülők segítenek a gyerekeknek, majd ha megöregszenek, a gyerekek tartják el a szülőket, éppen ezért itt sokkal kötelesség tudóbbak is az emberek.

Annak is utána olvastam, hogy itt Balin is nagyon vigyázni kell a taxisokkal, a legmegbízhatóbb a blue bird taxi társaság, én is ezt vettem igénybe, mert nekik van és használják is a taxiórájukat. Viszonylag sokba került Nusa Dua-ból Ubudba jönni, összesen 370 000 rúpiát fizettem a 1,5 órás útért.

A kis családi szállásom

Soca House kertje

a családi szentély egy darabja és a kedvencem a frangipáni

Este 10 felé meg is érkeztem a szállásomra. Ez egy családi kézben lévő homestay. Nyoman a családfő a „főnök”. Sajnos pont lekéstem a ceremóniát ami tegnap óta tartott, pedig ez egy nagy álmom volt, hogy lássak egy Balinéz ceremóniát. Nagyon szép helyen van, és az egész szállás tipikus Balinéz stílusú, kertben kis szökőkutak vannak és Balinéz szokáshoz méltóan egy házi templom vagy szentély is van. Ez az első alkalom, hogy saját szobám van az utazás során. Már előre tudtam, hogy ez nagyon jól fog jönni így a vége felé. Szegényes a szállás, és messze van a luxustól, még légkondi sincs csak egy ventilátor. Ez engem nem is zavar, a maga egyszerűségével teljesen elvarázsolt. Este egyébként is inkább fázok, mint hogy melegem lenne.

emellett lakom

fincsi balinéz étek

A másnapi program annyi volt, hogy végre kialudjam magamat. Nem siettem sehová se, inkább csak élveztem, hogy nyugodtan alhatok. 11 felé el is indultam felfedező utamra gyalog. Kalandos út vezetett a központba ami nem volt baj, mert így rátaláltam egy igazán olcsó helyi étteremre, ahol meg is ebédeltem. Összesen 18 000 rúpia (360 ft) volt teával együtt. Az itteni ételek nagyon fűszeresek, éles váltás a vietnamiakhoz képest, de nekem nagyon ízlett.

félresikerült manikűr

Tervem nem volt csak mentem előre és próbáltam felfedezni a környéket, könnyen felismertem Ubud központját, hiszen megjelentek a hamburgert és pizzát áruló éttermek és a turisták minden igényét kielégítő szolgáltatásokat kínáló egységek. Úgy döntöttem ennek én se állhatok ellent, és beadtam a derekamat, vagyis inkább a kezemet. Befizettem egy váll, kar és kéz masszázsra plusz egy manikűrre, ezt mind 70 000 rúpiáért (1500 FT). A köröm festés nem az erőssége az ittenieknek, szörnyűre sikeredett, de úgy voltam vele, hogy a masszázsért már megérte, nem találtam drágának.

Benéztem az Ubud Market-be, ahol újra megcsillogtattam alkudozó tudásomat, és 800 forintos árért lettem boldog tulajdonosa a régóta vágyott strandkendőmnek. Nagyon megy itt  strandkendő biznisz, minden színben és mintában megtalálhatóak, az összeset megvettem volna, igazán nehéz volt választani.

Érdekes...

Egy furcsa dologra lettem figyelmes, hogy lehet ajándék Balinéz mintás mini vagy nagy falloszokat venni. Volt kulcstartóban, sörnyitóban, és csak úgy dísznek. Sajnos nem tudtam eldönteni, hogy ez itt valami szent dolog, vagy csak poén. Ennek még utána kell járnom.

Mielőtt visszaindultam betértem egy rizs bor koktélra egy nagyon hangulatos helyre. Már Vietnámban is meg akartam kóstolni a rizs bor, itt Ázsiában ez a legolcsóbb alkohol. Koktél formában nekem ízlett.

Este 6 körül értem vissza, és már csak arra vágytam hogy megpihenjek és egy nagy zuhanyt vegyek. Most pedig megpróbálom Nyomannal lealkudni a holnapi kis túrámat. Nem túl költséghatékony egyedül lenni, de megpróbálok kialkudni egy megfizethető árat.

Még több Bali:

Az első ebédem Balin

Kókusz és smoothie ahogy kell

Annamarival 

menő kis napágy

megtévesztően melegnek tűnik ezen a képen az idő

Pink lakodalom a parton

hhmm ez azért hiányozni fog

itt nem vas állványzat van hanem bambusz

Ubud Market

Rizs bor koktélom

Kilátás a mosdoból

az étterem

Ubud

Vietnam 5. ~Ho Chi Mihn City / HCMC / Saigon

Hajnali 5 körül érkeztünk meg az éjszakai busszal Saigonba. Na igen Ho Chi Mihn City  (HCMC) előző neve Saigon volt, sokan még ma is így hívják, sőt a helyi sör neve is ez. Senkit ne tévesszen meg, jó helyen vagyok csak sok néven fut!

Nagyon fáradt voltam, gondoltam majd a Hostelben lesz valami lobby ahol kicsit aludhatok. Hát nem volt! És a recepciós közölte, hogy csak 13:00-kor tudok majd becsekkolni. Ezen megdöbbentem és kérdeztem tőle, hogy én ezt értem de most itt vagyok előbb nem tudok mit csinálni, akkor most menjek ki az éjszakába barangolni? Erre megszánt, és megengedte, hogy letegyem a cuccomat a sarokba és az egyetlen kanapén várjak 8 órán keresztül. Kedves tőle mi?

Dél körül már kellően mérges, fáradt és hisztis is voltam. Elmentem és úgy döntöttem minden elvemet feladom és beszaladtam a helyi gyorsétterembe, amit „Lotteria”-nak hívnak. A meki és a KFC keveréke, mert csirke részeket is lehet kapni meg burgereket is.  Őszintén szólva jól esett, és a kedvemen is segített. 12:45kor közölte a nem túl kedves srác, hogy végre becsekkolhatok. Ennek megörültem és pakoltam is össze a gépemet. Elkezdett siettetni, hogy adjam oda az útlevelemet, mondtam neki hogy várjon már egy pillanatot…. Ezt kellő idegességgel közöltem. Már 8 órája várok, nehogy ezen az 5 percen múljon már. Na a recepciós csaj is alkotott, becsekkolásnál, már egyből másnapra akartam foglalni a Cu Chi alagutas túrára. Erre a nő azt mondta, hogy most én elég fáradt vagyok inkább menjek a szobámba és pihenjek le majd utána. Hogy miii??????? Mintha ő tenne nekem szívességet… Mi köze a fáradtságomnak ahhoz, hogy befizessek egy útra a becsekkolásnál???? Ha nem lettem volna ennyire fáradt több mint 24 óra ébrenlét után, lett volna hozzá pár keresetlen szavam. Így inkább csak vágtam egy pofát és jobbnak láttam lepihenni.

futurisztikus

a közelebbi felső az én kapszulám

Életemben először szálltam meg kapszula hostelben. A személyzeten kívül, amúgy nagyon tetszett. Végre a sok sok Hostel után egy kicsit el tudtam szigetelődni, begubóztam a kapszulámba, és senki sem zavart. Bár drágább volt mint a hálótermes hostelek, de azt mondom megérte.

Úgy döntöttem lazulós napot tartok, így csak a közeli sétálós parkos utcához mentem el, útközben élelmet és vizet szereztem. Hugó barátocskám (vietnámi származású barátocska) azt tanácsolta kóstoljam meg a che thap cam-ot. Ez egy nagyon érdekes édesség, édes bab és más hüvelyesek, jelly és édes burgonya volt benne valami szószban és szerintem kókusz tejjel leüntve sok sok jéggel tálalva. Az íze jobb, mint ahogy azt leírva gondolná az ember. Nem mondom, hogy gyakran enném, nekem amúgy is túl édes volt, de Ágnes (kedves barátosném) szerint „gasztronauta” vagyok, hát akkor ez egy igazi űrutazás volt most. Ezek után valami sósra vágytam és végre kipróbáltam azt a sós palacsitához hasonló vietnámi cuccot amit már Dalat-ban is láttam. Ott 20 000 dongért adták, itt viszont 10 000-ért aminek nagyon örültem mert az előttem lévő vietnámi is ennyit fizetett, ez nagy ritkaság, hogy a külfölditől nem kérnek többet.

che thap cam

A sós vietnami palacsintám

Nem hittem volna, de itt is megjelentek az angolt tanulni vágyó egyetemisták. Nagyon kis aranyosak voltak megint csak, és 2 órán keresztül beszélgettünk. Adtak tanácsot merre menjek még, mit nézzek meg és hogy vigyázzak nagyon a zebrán való átkelésnél. Nem véletlenül tanácsolták az utóbbit, mert Hanoi semmi volt a Saigoni közlekedéshez képest.

Saigon

Alapvető különbségek vannak a két város között. Én ezt a történelmükre vezetném vissza. Hanoi sokkal barátságosabb, és sokkal otthonosabban éreztem magam ott. Saigon hatalmas város, inkább nyugatiasabb és az emberek mindig rohannak. Itt láttam először mekit Vietnámban. És ami igaz az igaz, Hanoiban sokkal jobbakat lehet enni, több a specialitásuk, és a kávé ott sokkal jobb. Valahogy nekem ez a Saigon nem nyerte el a tetszésemet. Bár nem azt mondom adnék még neki esélyt, hiszen Szingapúrral is ez volt. Ha valaki Vietnámba jönne feltétlenül először Hanoi-al kezdje!

Cu Chi bejárata elvileg ilyen titkos volt

Másnap reggel 8kor indultunk a Cu Chi alagutakhoz. Őszintén szólva nagyot csalódtam az útban. Fél napos volt csak, de az egész egy nagy rohanás volt. Tumultus mindenhol, amit én nagyon nem szeretek. Az egyetlen jó dolog benne az volt, hogy megtudtam sok mindent az alagút rendszerről. A vietnámi háborúk alatt az emberek ide menekültek. Egyedülálló ez a rendszer, 3 szintes, és kézzel ásták ki, volt, hogy csak kanállal. Meg van oldva a szellőzése, a mellékhelység ürítése, nagyon profi munka. Elgondolkodtam milyen lehetett ezekben élni évtizedeken keresztül. Nem irigylem őket, olyan picik az alagutak, hogy őszinte leszek, nem mertem bemenni. Guggolva kellett volna végig menni, és nekem már a francia katakombák is félelmetesek voltak belülről. Igen tudom, ezért mentem oda, és biztos nagyon „gáz” vagyok. Az hozzá tartozik a dologhoz, hogy egyedül vagyok, így a biztonság érzetem nem olyan, mint otthon. Sok mindent kipróbálnék és megcsinálnék otthon, amit ebben a helyzetben inkább nem teszek meg. Bár sokan mondják, hogy bátor vagyok, hogy itt vagyok, és így utazom, de az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy néha azért félek. Azt is be kell vallanom, hogy amikor új városba érkezem ahol még sosem jártam, nehéz először kilépnem a hostelből az ismeretlenbe. Persze pár óra után már otthonosan mozgok, és minél messzebb merészkedem, annál inkább kiismerem magam. Most biztos mindenki csalódott, még se vagyok olyan „menő”.

Ezeket a papucsokat fordítva hordták becsapás képpen

Az alagutak után esti városnézés volt a terv. Sok rosszat hallottam Saigonról, hogy akár egy gyors robogós levágja rólam a táskámat, meg hogy a kezemből kikapják a telefont. Mindenki óva intett, és folyton azt mondogatták a szingapúri fiúk, hogy vigyázzak, mert ez nem Szingapúr. Most hogy itt ülök a reptéren, és valószínűleg már nem történhet meg a baj, azt kell, hogy mondjam, én nem éreztem ezt a veszélyt. Nem tudom, hogy ez annak köszönhető, hogy a szokottnál is jobban vigyáztam, vagy hogy szerencsém volt, de én nem is láttam ilyet. Pedig csak a telefonommal fotóztam! Azt már megtanultam, hogy sokszor az élethez egy nagy adag szerencse kell, mert a baj mindig megtörténhet.

Esti városnézés eredménye

Az esti városnézés nagyon jó volt, gyönyörű kivilágítva Saigon. Persze most is megtaláltak a kis egyetemisták, ők voltak az elsők akik elég jól beszéltek angolul. Valamiért itt mindenki annyit tud Magyarországról, hogy a híres rózsák. Tudja valaki, hogy milyen rózsákról vagyunk mi híresek? Először megdöbbentem, de mikor már a 10. ember mondta, rájuk hagytam.

valami nagy gép a háborúból

Az utolsó napomat a Háborús Múzeumban töltöttem. Nagyon sok harci eszközt, gépeket, fegyvereket, repülőket tankokat láttam, de ami igazán tetszett azok a képek voltak. A kiállítás maga nem nagy szám, viszont nagyon elgondolkodtató. Legalább is rám ilyen hatással volt. Keveset tudok a vietnámi háborúról, viszont már gimnáziumban találkoztam vele. Nem történelem órán, ott sose hallottam erről, csak említésszerűen, hanem kémia órán. Azt hiszem elmondhatom, hogy egy nagyszerű ember a volt kémia tanárunk, aki mindig többet akart átadni nekünk puszta vegyületeknél és képleteknél. 

Kim Phuc égve szalad

Mikor az atombombához értünk ő nem szimplán kémiai oldalról közelítette meg hanem mutatott egy képet. Talán mindenki számára ismerős lehet Kim Phuc története. A kislányé, aki meztelenül rohan és közben ég a teste. Ez bennem hatalmas nyomot hagyott, és azóta is ezzel kötöm össze a történteket. Több interjúját is meghallgattam, a most már idősödő hölgynek, és mindig azt mondta „nem haragszom, megbocsátottam”. Én azt tapasztalom az egész ország megbocsátott. Persze itt a csúnya amerikaiak jöttek és dúltak fel mindent, nem feltétlenül ilyen fekete fehér a dolog, de az biztos, hogy nagyon megszenvedte az ország a több éves háborút. Ami a nagyszerű, hogy talpra álltak, semmi nyom nem utal a nagy pusztításra. Amit eltanulhatnánk tőlük az, az összetartás, az hogy együtt akarnak haladni. Ez nagyon jól látszik abban is hogy nem hibáztatják az angol tanáraikat hogy nem beszélnek órákon, se nem mérgelődnek hogy drága egy nyelvtanfolyam, hanem önállóan magukért és a jövőjükért elmennek minden második este és turistákkal beszélnek. Nem tudom, hogy hogyan jöttek rá arra, hogy maguk miatt kell tanulni, de rájöttek, és igyekeznek. Tisztelem őket, mert nem lehetett könnyű, de azt hiszem vissza jövök 10 év múlva csak hogy lássam hová jutottak, mert biztos vagyok benne, hogy teljesen más lesz mint most.

Mi is tiltakoztunk a vietnemi háború ellen! Én ezt nem is tudtam...

Azon tűnődtem vajon miért háborúzunk annak ellenére, hogy folyamatosan emlékeztetjük magunkat a háborúk borzalmaira? Én csak azt remélem, hogy nem kell az én életemben ezt megélnem.

A kiállítás legemlékezetesebb része nem csak a Kim Phuc kép, hanem Cápa Robi (ismertebb nevén Robert Capa) képei voltak. Még otthon elmentem a kiállítására, ahol a színes háborús képei voltak kiállítva. Már akkor tudtam, hogy Vietnamba jövök így nagy figyelmet szenteltem ennek a résznek. Sajnos ő éppen egy akna miatt vesztette életét itt Vietnámban. Találtam egy párbeszédet a kiállításon, a lényege az hogy amikor meghalt, egy kis vietnámi azt mondja „ez egy fájdalmas útja az amerikaiaknak hogy tanuljanak a történtekből”. Állítólag ő volt az első civil aki életét vesztette a háborúban.

Cápa Robi

Búcsúzás képen pár furcsa dolog a vietnamiakkal kapcsolatban:

1.  a zsebkendő ismeretlen fogalom, ezerrel megy a szipogás, a krákogás és a köpködés 

2. az a bizonyos zokni-papucs, végre lencsevégre kaptam egy ilyen egy ujjas zoknit, csak hogy értsétek miről beszélek 

az a bizonyos testszínű egy ujjas zokni és a magas talpú papucs, örök kérdés marad számomra

3. mindenki hangosan rág, és csámcsog, de tényleg! Biztos van valami kulturális háttere, de erre még nem jöttem rá hogy mi az

4.  Ha Saigon akkor ez a neved ha turista vagy: „hello you motobike you”, eltöprengtem hogy felveszem második név ként a motobike-ot, jól hangzana Szabó Csilla Motobike (You)

Vietnam egy gasztronómiai utazás volt számomra, amit nagyon élveztem, hiányozni fognak az ételek. Most az utolsó állomásom következik, méghozzá Bali.

Mindenféle:

Cu Chi alagutakat nők őrizték

Ilyen tömegen kellett átverekednem magam délután 6 körül

Bitexco Financal Tower